Nekem még mindig szokatlan, és idegen érzés, hogy a magyar válogatott ott van egy világeseményen, ezért nemrég azon kaptam magam, hogy az indulók listáját kezdtem böngészni, hogy megnézzem, mely válogatott lehetne idén az, aki kiérdemli a szimpátiámat, egészen addig, míg a szemem nem találkozott a ’Magyarország’ felirattal, amely ponton újra lepörögtek előttem a Norvégia elleni pótselejtező pillanatai, majd örömkönnyekben úszva felkiáltottam, hogy ’téényleg, b**meg’. Ennek fényében kicsit értelmetlennek fog tűnni ez a post, és az ezt követő még három, de mondjuk azt, hogy hagyomány, és vegyük végig a többi válogatott szimpátiafaktorát is.

Mindezt már csak azért is, mert ugyan nyilvánvaló, hogy toronymagas esélyesei vagyunk tornának, a játékosaink lehet rá fognak unni erre a bohóckodásra, és úgy döntenek, hogy nem szerepelnek tovább, hogy készülhessenek a nemzetközi kupaselejtezőkre, vagy elcsípjenek még egy last minute utat Abádszalókra. Ebben az esetben, jól jöhet, ha van egy másik csapat, akiért titkon, belül kicsit szoríthatunk. Arról nem is beszélve, hogy ott van ennek a másik oldala is, mégpedig hogy lesz több válogatott is, ami többünknek a főellenség lesz majd, akiknek a kizuttyanásáért fogunk csak igazán szurkolni.

Ennek fényében, ebben a sorozatban vegyük csak végig, hogy mely válogatottak lesznek a média és a pártatlan publikum kiskedvencei, és ki lesz az a csapat, amely minden játékosának gyomorrontást fog kívánni a közvélemény. Ezt nagyon egyszerűen, egy Szerethető/Utálható spektrumon fogom érzékeltetni, ahol 0 pont a közép, az abszolút érdektelenség, itt lesznek azok a válogatottak, akik a kutyát nem fogják érdekelni (Pl Svájc), -10 a legutáltabb csapat, és +10 az abszolút közönségkedvenc, akiknek a története mindenkinek megmelengetheti a szívét, amolyan EB Leicester Cityje.

A pontozást igyekszem nem szubjektíven vezetni, ezért bár nagyon bennem van, hogy Romániát letudjam -120 ponttal, próbálok felnőttként és pártatlanként viselkedni. A pontokat a következő kritériumok alapján kapják a csapatok:

- Eddig megnyert trófeák száma (minél kevesebb, annál több pont jár itt)

- Korábban átélt kudarcok: A legfájóbb élmények amiket eddig meg kellett élniük

- Keret/Játékstílus: Itt a játékoskra koncentrálunk, vagy a csapat általános futballjára. Szeretnivaló veteránok, futballhősök, vagy a csapat által mutatott játék szépsége dönt itt.

- Hamupipőke-potenciál/Győzelmi esélyek: A 3., és 4. kalapból senkinek semmi esélye nyerni általában, itt inkább a bombameglepi esélyeit latolgatom. Az első két kalapnál pedig már ugye inkább azt nézzük, hogy mennyi esélye van a csapatnak reálisan a végső sikerre.

 

Kezdjük mindezt a negyedik kalappal.

 

TÖRÖKORSZÁG

A török válogatott mindig fejfájást okozott számomra. Ott van a közös történelem, amit lehet rossznak, vagy jónak is felfogni például, függően attól, hogy ki milyen beállítottságú történész munkásságát olvassa. Ennek megfelelően lehetnek számunkra elpusztítandó ellenség, vagy baráti nép, akiket csak nem értünk meg. Aztán, a jelen is ilyen, ami pedig attól függ, hogy legutóbb gyomorrontást okozott, vagy életmentő volt az a hajnali Gyros (amúgy kíváncsi lennék hol volt az a pont, ahol úgy döntöttek hogy szarnak az egészre, és lemondanak arról, hogy ebben az országban valaha bárki is Kebabnak fogja hívni a kajájukat). Na de lássuk miből is állnak:

Eddigi sikerek: Meglepően kevés, 1996 előtt összesen egy világversenyen vettek részt, az 54-es VB-n, és ott is mindenki a bajszaikon röhögött. Bár említést érdemel, hogy három VB-től is visszaléptek különböző okok miatt. Legjobb eredményeik egy VB harmadik hely még 2002-ből (A bronzmeccsen óriási meglepetésre győzték le a torna toronymagas esélyesét, a világválogatott-szintű Dél-Koreát.), illetve egy elődöntő a 2008-as EB-n.

Kudarcaik: Fájó kudarcuk nem nagyon volt eddig, hacsak nem vesszük a 2004-es EB kihagyását, bár a Hakan Sükür-féle generáció lecsengése után sejthető volt, hogy egy kicst szünetelnek a szép idők. Amikor elindultak valamilyen versenyen, akkor általában méltoságteljesen, egész jól teljesítettek, szóval nincs miért szimpatizálni velük ezen a téren.

Leret/Játékstílus: Igazából semmi különös, bár nem szabad elfelejteni, hogy a középpályát az az Arda Turan vezényli, aki azért tud szép dolgokat összehozni, és a Barca drukkerek szívét azért meg tudja melengedni az ő jelenléte egy akár jelentéktelen meccsen is. Említésre méltó még Nuri Sahin, illetve Hakan Calhanoglu, de itt nagyjából ki is fújt a jelentősebb játékosok listája, a többiek csak cipelik a zongorát. Bónuszpont viszont mindenképp jár az öreg profi Fatih Terim jelenlétéért.

Nyerési esélyeik: Semennyi, igazából a negyeddöntő már kiugró szereplés lenne ettől a színtelen-szagtalan csapattól.

Hamupipőke-potenciál: Ugyan Terim és Turan jelenléte rejthet magában kellemes meglepiket, én nem igazán érzem rajtuk, hogy ezek ki is jönnek. Nem sokat fogunk róluk beszélni az EB után, lássuk be.

Szerethető-mérő: +2. Abszolút középszerű banda, de a budapesti éjszakán gyakorolt gasztronómiai hatásuk miatt mégiscsak megérdemlik a helyüket a pozitív régióban. És azért azt a hangulatot amit a drukkereik teremtenek azért elhallgatnám pár körön keresztül.

ÍRORSZÁG

Egész biztos, hogy sokan itt arra számítanak, hogy győztest is hírdetünk. Habár győztes nincs, azért az egyértelmű, hogy a maguk esetlen kis buta módján ez az angolt csak törni tudó alkesz népség belopta magát minden olyan ember szívébe, aki nem különösebben brit. És még ha ez közvetlenül be is tudható a nemhogy megengedett, de sokkal inkább javasolt mértéktelen alkoholizálásnak, nem nagyon van más ország melynek nemzeti ünnepét annyira magénak érezné az egész nyugati világ, mint a Szent Patrik napot.

Eddigi sikerek: Ezen a ponton felröhögtem kicsit. Bár az ír futball adott jónéhány kiemelkedő játékost, sajnos ezeket többségében Angliának és az ő klubjaiknak örömére tette. Mondjuk máshova nehéz is lehetne, a klubfutballjukról elég csak annyi, hogy vagy letagadják hogy valaha is lett volna, vagy mutogatnak valami Gaelic Football nevű értelmetlen játékra, hogy igazából ők azt követik, és a foci amúgy is egy hülye játék. A válogatott legeslegjobb eredménye egy negyeddöntő 1990-ből a VB-n, de még azt is elrontja a tény, hogy épp az angoloktól szenvedtek ott vereséget.

Kudarcaik: Akár az előző szekciót is átmásolhattam volna szóról szóra, nem? Meg aztán, magyarként azért tudom, hogy nehéz kiemelni egy kiemelkedő rossz élményt, amikor egy ország futballjának fő védjegye a kudarc. De míg nálunk ez csak a 80-as évek vége óta van így, az írek már eleve így ismerték meg ezt a sportot. Itt leginkább selejtezős blamákból lehet válogatni, például, hogy többször is előfordult, hogy Macedónia-szintű csapatokat nem tudtak legyőzni, vagy amikor veretlenül is sikerült lemaradni az 1992-es EB-ről. A legjobban pedig mind arra az emlékezetes Thierry Henry kezezésre emlékszünk, aminek köszönhetően nem jutottak ki a 2010-es VB-re, pedig nyilvánvalóan megnyerték volna azt (Viccen kívül, az még pártatlanul is vérlázító volt, ahogy a FIFA az egész helyzetet kezelte).

Keret/Játékstílus: Ahogy az velük lenni szokott, masszív, szervezett védelem, erős fizikális játék, néha megingó taktikai fegyelem jellemzi az írek játékát, és mindemellett persze a kűzdőszellem, ami az amúgy unalmas brusztolós focit szimpatikus harccá teszi. A keretben van három olyan veterán is, akiknek ez lesz az utolsó esélye, hogy válogatott szinten valami értékelhetőt alkossanak: A kapitány John O’Shea, Shay Given, és Robbie Keane. Ők egész biztos kiemelt figurái lesznek az írek szereplésének, és főleg Keane karaktere bizony megérdemelne valami szép búcsút.

Hamupipőke-potenciál: Van valamennyi. Kiemelkedő sztárjuk ugyan nincs, de nagyon együtt van a keret, masszív egészt tudnak alkotni, és TALÁN eszünkbe juttathatják 2004 Görögországját. Nem fogják, de ki tudja.

Szerethető-mérő: +6. Minden együtt áll nekik ehhez, de amilyen mázlis nemzet, megkapták az egyik legnehezebb csoportot, szóval azért nem kaptak maximum pontot, mert maximum három meccsig élvezhetjük a ’baszdelőre’ focijukat. A szurkolótábor viszont csillagos ötös. Nem bonyolítanak túl semmit, csak hazafira isszák magukat, és nyomják ami csak a torkon kifér. És ennek csodájára járt eddig minden rendező ország, a francia lakosság pedig nekik is kapitulálni fog, ahogy azt mindig teszik amikor egy jobb kiállású embertömeg jön feléjük. És ne felejtsük el a humor-faktort sem, amiben szintén elég erősek, tehát nem nagyon van olyan dolog, amit ne lehetne rajtuk szeretni.